2015. január 31., a Téli Mátra túra napja, hajnali 4 óra 15! Talán soha nem keltem ilyen korán önszántamból. Pláne szombaton. Öltözés csukott szemmel, fogmosás csukott szájjal… Elemózsia a hátizsákba, aztán go, hív a vasút, vár a MÁV.

Alsógallán Szabi csatlakozott hozzám, meglepően friss volt. Igaz, ő egy órával később kelt, mint szokott. Én kettővel korábban. Pfff… Felzötyögtünk K(á)földig, majd a 4-es metróra szállva tovább a Keletiig. Körülbelül egyszerre értünk Diáékkal a pályaudvar melletti nagy parkolóba, akik majd’ elcsaptak minket a zebrán… Jó reggelt! :)

Innen autóval folytattuk az utat Mátrafüredre, a túra startjának helyszínéig. Fél 9 körül érkeztünk. Mivel minden létező talpalatnyi útszélen autó parkolt, csak elég messze sikerült leállni a kocsival. Kiszállva a jó meleg járgányból a pikáns reggelbe, gyorsan alaposan beöltöztünk, sapka, sál, kesztyű, stb. Egy jó km-es lóduló volt, mire elértük a Mátra Szakképző Iskolát, ahol a nevezés bonyolódott és a sporttársakat indították.

9 után pár perccel sikerült nekiiramodni kis csapatunknak az első métereken még jeges, csúszós terepen. Nem sokkal korábban tudtuk meg, hogy előző éjszaka órákon keresztül szakadt az eső a környéken. Ez kialakított egy nem túl fényes képet az előttünk álló terepviszonyokról. Egyébként az időjárás éppen ideális volt a túrázáshoz, viszonylag felhős ég, de gyakran sütött a nap, nem fújt a szél, a hőmérséklet néhány fokkal fagypont fölött volt.

Párszáz méter után aztán, mikor beértünk az erdőbe, elénk tárult a látvány, amit sejtettünk. Egy széles sártenger a túraösvény. Hállelúja! :) Ha kihívás, hát legyen kihívás. Mindenesetre első osztályú terheléses teszt volt a három napja vásárolt vízálló túrabakancsomnak. Szóval, felmérve a terepet, ahol a berendezés engedte, igyekeztünk a kitaposott út mellett haladni, ahol barátságosabb a terep, mert (akkor még) féltettük a csini túrarucinkat. Amin időközben már jócskán könnyítettünk, mert dolgos izmaink szerfelett termelték a hőt, és ahogy írtam, a nap is szorgosan melegített.

Az első 4-5 km nem volt olyan vészes szintemelkedés tekintetében, de a dagonya azért gondoskodott róla, hogy kalandos legyen. Nem is gondoltam, hogy ennyiféle sár létezik. Van félkemény, sűrű cuppogós, vizes süppedős, még vizesebb fröcsögős, nagyon vizes folyékony, cipőtalpba kapaszkodós, hókásás. És hál’ istennek mind seggre esős csúszkálós… :) Bár szerencsére nekünk sikerült komolyabb talajfogás nélkül megúszni a menetet. Még a néhány bővebb vizű patakon átkelést is megúsztuk (viszonylag) szárazon, noha hídnak nyoma sem volt, csak a kiálló sziklákon vagy vastagabb faágakon keresztül evickéltünk át.

Aztán idővel jöttek az emberesebb emelkedők is (mint a hegy Mohamedhez). Akadt belőlük pár. Ezen a terepen, mikor hömpölyög szembe az iszap, nem egyszer volt olyan fílingem, mint az első Gerecse 50-emen. Az, amikor nekiveselkedve a meredeknek nem mersz és nem is akarsz felnézni, csak a lábad elé bambulsz, mert ha meglátod, mi vár még a tetejéig, akkor tuti, hogy megállsz… és jelen esetben seggen csúszol vissza. De ahogy sport fetisiszta kollégáim/barátaim szokták mondani: minden fejben dől el. Úgyhogy én eldöntöttem, és felértem mindahányszor. Vakon. :)

Úgy a túra felénél szegény Dia kezdett lemaradozni, mert a bakancsa sajnos erősebbnek bizonyult a lábánál. :( Mi többiek próbáltuk tartani a tempót, hogy szintidőn belül célba érjünk, de a cél előtti utolsó ellenőrzőpontnál úgy állt a dolog, hogy fél óra hátrányban vagyunk. Balázs itt bevárta Diát, mi pedig Szabival a csúszás miatt kicsit kedvünket szegve indultunk tovább a maradék nagyjából 7 kilométernek. Mivel itt már lefele mentünk a hegyről, Szabi szemében mégis megcsillant a remény, hogy ha nekiállunk futni, még beérhetünk a jelvényért. Őszintén szólva én itt egy kicsit hülyén néztem rá a háta mögött… :) De utólag hálás vagyok érte, hogy húzott magával, mert valóban ezen múlott, hogy időn belül átszakítottuk a célszalagot.

Az utolsó néhány km-en már fikarcnyit se érdekelt minket, hogy mennyire és kit terítünk be sárral, még ha erőtlenül is, de ahol a terep engedte (értsd: lejtőn) mi futottunk. Aztán az utolsó mérföldön, ahogy egymás mellett kocogtunk, egyszer csak hátulról bepofátlankodott közénk egy egyén. Azt hittem, hanyatt lököm a szemtelenjét, hogy egy hektárnyi tisztás kellős közepén, ahol csak mi voltunk, nem hajlandó elférni tolakodás nélkül… De aztán szemembe ötlött A piros kabát, és lehiggadva konstatáltam, hogy Balu barátunk beért minket. Így hárman 5 perccel szintidőn belül sikeresen teljesítettük ezt a viszontagságos 20 km-t.

A bakancsom summa cum laude vizsgázott terepen. Egy molekulányi vizet sem engedett be. Ellenben ki sem, így frankón gyűjtötte a bent termelődő verejtéklevest. Mikor hazafelé készülődve a kocsinál cipőt cseréltünk, a bakancsból meg a zoknimból úgy dőlt a gőz, mint a mozdony kéményén. :)

Büszke vagyok mind a négyünkre! Dia is nem sokkal utánunk fáradtan ugyan, de meg nem törve, sőt vidáman érkezett célba. Mindent összevetve, szép kihívás volt, és vettük az akadályt. Izgalmas évnyitó túrán vagyunk túl.

U.i.: Izgatottan várom február 21-ét, amikor elindulunk a nagy Kék Kalandra!