Hát… nem indult valami fényesen a túra előtti néhány nap. Szerda délután már mocskosul fájt a torkom, ezért hogy elejét vegyem a dolgoknak, a maradék két napot kivettem szabinak(nem Szabinak, magamnak :) Gondoltam, ha otthon maradok, szombatra kifekszem a készülő göthöt. Nem volt túl sikeres a próbálkozás, mert estére már hőemelkedett hangulatba kerültem.

A következő két napban igyekeztem bevetni mindenféle javasolt és talált házi praktikát/patikát több kevesebb sikerrel, de még a túra reggelén is úgy ébredtem(masszív torok-marok, hogy nyelni alig tudtam, és bimbódzó fülfájás), hogy nem voltam teljesen biztos abban, bele kéne-e vágnom a nem létező túrabotomat a Kékbe.

Aztán belegondolva arra jutottam, hogy mindenképpen vonatra ülök, és ha nagyon elfajulna a helyzet, legfeljebb Szombathelyről postafordultával visszatérek(amolyan Terminátorosan :)

Semmiképp nem akartam megtagadni magamtól az esélyt. Mert végig akarjuk járni a Kéket, begyűjteni az összes bélyegzőlenyomatot a hivatalos pecsétgyűjtő füzetünkbe, hiszen így nyerünk csak jogosultságot a túra befejeztével az OKT-s jelvényre, ami bizonyítja, hogy böcsülettel teljesítettük hazánk és Európa első hosszú távú turistaútját! És ha mindjárt az első szakaszt kihagyom, akkor már csak maximum megvásárolni tudnám a kitűzőt.Pénzért meg kinek kell? Nem vagyok én Rockefeller!Legfeljebb Rockenbauer… :D

Így hát felmálháztam és útnak indultam, egyelőre még csak a vasútállomásig.Tatabányától Szombathelyre nyugalmas békében és kényelemben telt az utazás az álmatag korán kelésnek és az IC helyjegynek köszönhetően.Szombathelytől még egy 20 percnyi buszozás következett Velemig, ahol ténylegesen megkezdtük a túrázást.

Ez ugyan még nem a Kéktúra volt, hanem csak a startig fel vezető felvezető szakasz, de már ez is gyönyörű és kalandos tájakon vezetett. Ráadásul ezen a 6 km-en volt a túránk legnagyobb szintemelkedése, 500 méter.

Ilyen nyitánnyal indult a menet. Napfényes csendélet patakkal, két gráciával

Az idő nagyon pazar volt, szikrázó napsütéssel, a fában szegényebb és magaslati pontokon fültépő széllel. De mivel mi túlnyomó részt erdőben és hegyoldalban közlekedtünk, szerencsére a huzat nem kavart túl nagy port. Legalábbis ritkán…

Fél úton a kiindulóponthoz megálltunk egy templomnál vagy kápolnánál vagy mifenénél. Ez mögött néhánytíz méterrel található az Országos KékTúra emlékműve, ami tulajdonképpen az eredeti túraútvonal „0” kilométerköve, de legalábbis a hajdani (született Haj Dániel) kiindulópontnak állít emléket. Az emlékművet egyébként imádja a kamera, ő pedig fürdik a népszerűségben.

Lefényképezkedett kettőnkkel…
... hármunkkal ...
   
…mindünkkel… 

…senkivel…

…és korunk trendjének megfelelve még egy szelfit is lőtt Diával.

Tovább folytatva utunkat start felé, érdeklődésemre Balu elmesélte nekünk, hogy két féle verzió él arról, miként kapta nevét Írottkő. Az egyik szerint a Batthyány birtok hátárát jelző feliratozott határkő a keresztapa. A másik változat úgy tartja, hogy az Alpokat alakító eróziók, természeti erők hatására a mész feloldódott és kacifántos „írásjelek” formájában kristályosodott ki a sziklákon, amit a népnyelv irottkőnek nevez. Mi mind a négyen teljes egyetértésben az utóbbira szavaztunk, mert a másik az snassz.

Nem sokára egy elég látványos jelenségre lettünk figyelmesek, két világ, tél és tavasz találkozására. Izgalmas volt látni, ahogy a völgy árnyékos oldalát még hó borítja, miközben mi a túloldalon verőfényes napsütésben bandukolunk:

Észak dél ellen

Meglehetősen éhesen és az utolsó szakaszon vastag hó födte meredek emelkedőktől meggörnyedve (na jó, ez túl szemléletes... ennyire azért nem volt sz@r a helyzet) érkeztünk meg délután 1 körül az írottkői kilátóhoz, jövetelünk céljának origójához. Itt fenn, a Dunántúl legmagasabb pontján úgy mart a süvítő szél, mint a wasabi. Sapka, sál, kesztyű, kapucni… ha lett volna, még a tundrabugyimat is az orrom hegyéig húzom. Igazán indokolt volt a kilátó tövében aperitifként elfogyasztott két kupica jóféle házi pálesz, melyet Szabi prezentált és szervírozott.

Csirió! Proszit! Csincsin! Egs! Mazel tov! Dicsértessék!

Hatásos gyógyszernek bizonyult, nem csak a hideg, de a fülfájásom ellen is, ami a második korty után negyed órával szőrén-szálán el is tűnt. Hállelúja! Miután elmajszoltuk ebédnek szánt szendvicseinket, a jeges széllel dacolva felmentünk a kilátóba kilátni. Felemelő, pazar látvány tárult elénk. Sajnos a fénykép közel sem adja vissza az élményt.

És elérkezett a pillanat mikor végre ráléptünk a Kékre! Ezt a pillanatot rögtön meg is pecsételtük egy… pecséttel. :) Bekerült az első tintapaca az OKT füzetkénkbe, elvesztve ezzel szüzességét. Ettől Dia teljesen extázisba esett, nem tudom, mindenre tisztán emlékszik-e abból a pár percből. :D

Már húzódik a szája… :)

A túra startjának hivatalossá tétele után útnak eredtünk, most már tényleg a Kéken. Továbbra is szikrázó napsütésben, gyönyörű hóval borított tájon haladtunk. Fenyvesek és egyéb márkájú fák szegélyezték az ösvényt. Voltak olyanok, amik szemmel láthatóan nem viselték túl jól a jelek szerint errefelé gyakori erős szelet. Azt nem tudtuk megállapítani, hogy mi lehet az uralkodó szélirány, mivel meglehetősen kócos volt a táj. :)

Hippi séró

A terep innentől lassan, de érezhetően lejtősre váltott. Főleg azon lehetett észrevenni, hogy egyre vékonyodott a hóréteg, lassan előbukkant a fehér alól az avar, majd idővel teljesen átvette az uralmat.

Apropó, a kis OKT-s füzetünk mellé van még egy igazoló lap is, amin a Kéktúra mentén fellelhető kilátók vannak feltüntetve, szám szerint tizenkettő. Ezen szintén pecsételni kell a kilátóknál. Illetve vannak kilátók, amik nem pecsételő helyen találhatók, ott az igazoló lapon kért paramétert kell beírni (lépcsők száma, évszám, stb.), bizonyítandó hogy valóban ott jártunk. Természetesen ezért is jár majd a túra beteljesítésével egy kitűző és egy emléklap.

A következő állomás egy ilyen bélyegző nélküli kilátó, a kőszegi Óház volt. Itt az épület oldalára felrögzített bronztáblán látható évszámot kellett bevésni a lapra. Ennek a kilátónak is meghágtuk a tetejét… vagy felhágtunk a tetejére? Na mindegy. :) Innen a nem is olyan távolban már szépen ráláttunk Kőszeg városára, szombat esti pihenőnk helyszínére.

Nem egész egy órával ezután érkeztünk meg a második pecsételő helyre, a Hét(vezér)-forráshoz. Itt elég furfangosan volt megoldva a pecsételés, ugyanis a fára rögzített két fémdobozban található bélyegzők egyikén sem volt megtalálható maga a lenyomat, értsd: simák voltak, mint a fejem búbja. Az egyik doboz oldalára viszont fel volt ragasztva a hiányzó alkatrész. A bélyegzést csak koprodukcióban tudtuk megoldani, mivel csak elég esetlenül lehetett a füzet megfelelő néhány cm²-ét odapasszintani a rögzített bélyegzőfejhez.

A körülményekhez képest egész ügyesen sikerült megoldanunk

Aztán itt is vételeztünk némi nemű tápanyagot hátizsákjainkból, mielőtt továbbhaladtunk volna. Magát a forrást nagyon ötletesen és igen látványosan oldották meg, szép és egyedi emléket állítva honfoglaló nagyjainknak.

Mivel még kb. egy ötös volt hátra az aznapra rendelt adagból Kőszegig, innen kicsit iparkodnunk kellett, mert lassan közeledett a szürkületi zóna. Szerencsére épphogy csak halványodni kezdtek a fények, mire berobogtunk a városba. Kőszeg amúgyis hangulatos hely, így félhomályban pedig egészen megkapó látványt nyújtott, élénk színeivel, ódon, de szépen restaurált/felújított épületeivel, macskaköves utcáival, tereivel.

Gyorsan igyekeztünk rátalálni a szállásunkra, mivel az volt a terv, hogy miután lerámoltunk és némiképp tisztába tettük magunkat, egy jól megérdemelt vacsora reményében felkeressük a Kék Huszár vendéglőt, amely nem mellesleg a soron következő pecsét lelőhelye is. A vacsora remekmű volt és igen laktató, a bélyegző a Kéktúra legszebbike, a pincérünk pedig jópofa és dalos kedvű. :)

A szálláson még, hogy jobban menjen a szunya (ha esetleg nem lett volna elég a 21 km táv, a 800 m emelkedő, meg a 10 kilós hátizsák :D) Balázs meglepte magunkat egy üveg eperborral. Körbeültük négyen a nedűt és egy csendes esti diskurzus mellett jól esően elszürcsölgettük.

Viszonylag korai kelés és egy szendvicses reggeli után összekaptuk magunkat és mielőtt belevágtunk volna a túra folytatásába kicsit tüzetesebben szétnéztünk a városban. Vasárnap kora reggel lévén csöndes és nyugodt volt minden. Szeretem ezt a hangulatot! Bár az ég már teljesen a felhők mögé vonult, látványos kontrasztot képezve a tegnapi nappal, de így is nagyon élvezetes volt csavarogni a csaknem kihalt városban. Balázs itt serényen lövöldözött fényképezőjével. Ennek termését az Akkor & Most szektorban lehet megtekinteni. Aki még nem járt volna ott, annak sipirc! :) Nagyon profi munka, csak ajánlani tudom!

Aztán útravalóul még beültünk egy csecse kis kávézóba és felmelegítettük magunkat egy csésze whisky-s kókuszos forrócsokival, ami igen csak jól esett. Bár még hatékonyabb lett volna a forrócsokis kókuszos whisky… :)

Felkerekedve a városból kifelé menet még belestünk a helyi tűzoltóság épülete mögötti udvarba. Maga a létesítmény eléggé le van pukkanva, de nem is ezért kerestük fel. Az említett udvarban ugyanis áll egy nagyjából a tataival egykorú monumentális platán. Sajnos nem lehetett elég messze menni, hogy teljes terebélyességében ráférjen egy fotóra. Így is csak függőleges panorámafotózással tudtam elérni, hogy legalább a magasságát megörökíthessem. Mondanom se kell, hogy a kép meg se közelíti a valóságot.

Széltében három ilyen képre fért volna csak rá…

Azt elindultunk utunkra… :D

A mai szakasz messze nem volt olyan látványos és izgalmas, mint az előző. Ráadásul, ahogy írtam, ameddig a szem ellát, felhő végig. És hogy teljes legyen a kép, a Mátra után erről a túráról sem hiányozhatott a sár. Talán nem olyan változatos formákban, de hasonló mennyiségben. Szerencsére itt azért akadtak egész jól járható szakaszok is, viszont ilyen és hasonló körülmények is adódtak szép számmal…

…ahol inkább besoroltunk az erdőbe és ott vágtunk magunknak utat a száraz avaron a fák között. Így legalább vittünk egy kis izgalmat, változatosságot a gyakran végeláthatatlanul hosszú és szögegyenes utak cammogós atmoszférájába.

Egy borús napon nem valami lélekemelő egy ilyennek nekivágni… :)

No azért ennyire mégsem volt lehangoló a helyzet. Ha fáradtabbak és ez miatt némileg szótlanabbak is voltunk, mint előző nap, azért a túrakedvünk nem lankadt. Akadt egy-két dolog/esemény, ami nem hagyott letargiába zuhanni minket. :) Többek között a tegnapi házi pálesz maradéka! :D Vagy mondjuk a Dia által igen favorizált mohaszőnyeg. De említhetném azt a négy lovast is, akik az erdőből ügettek ki elénk az útra, és barátságosan megkérdezték, hogy merről tartunk merrefelé.

Ennek a napnak az erdei szakasza viszonylag eseménytelenül telt. Ellentétben a hazajutással… De erről majd pár sorral lejjebb a maga idejében. Lényeg, hogy egy utolsó lendületet adjunk a maradék néhány kilométernek, feltuszkoltuk magunkat egy jó indulattal is maximum kétszemélyes vadászlesre mind a négyen, és egymás hegyén hátán lenyeltük a hápé utolsó kortyait. :)

Sok jó ember kis helyen is… tud inni :D

Tökéletes időzítéssel érkeztünk meg kétnapos természetjárásunk végcéljához, Tömördre. A helyi templom mellett meredező villanypóznára erősített dobozkába rejtett bélyegzővel hitelesítettük jelenlétünket, majd elindultunk a buszmegállóba. Útközben feltűnt a helyi Joli néni, aki először érdektelenséget mímelt, majd hírtelen előugrott rejtekéből vallató lámpájával és csak úgy záporoztak ránk a kérdések. :) Egyből levette, hogy kéktúrázók vagyunk. Mint később egy másik Kéktúra-blogból kiderült, ő a falu Joli Jokere. :) Több túratársunkat is meginvitált már életmentő meleg teára, süteményre. Ez kisvártatva nekünk se jött volna rosszul…

Uszkve negyed óránk volt a busz érkezéséig, amivel eljutni terveztünk a szombathelyi vasútállomásra, aztán dzsal haza vonattal. Aham… Terveztünk… De hát ugye ember tervez, Tömörd meg nagy ívben tojik rá. Mert a busz nemhogy negyed, de egy és negyed óra múlva sem jött, ráadásul úgy 10 perc után az eső is halkan rázendített. Mázli, hogy legalább teteje volt a buszmegállónak. Eszünkbe jutott persze, hogy meginterjúvoljuk a helyi faunát, hogy milyen egyéb lehetőségeink vannak, de ennek két akadálya volt. Egyrészt az eső, másrészt, hogy a közelben egyetlen értelmes életforma sem tartózkodott, csak úgy 50 méterrel odébb néhány manga malac unatkozott a dagonyájában… Na jó, mangalica. :)

Megfejtés: ennek a 280 lelket számláló megalopolisznak, írd és mondd, KETTŐ(!) buszmegállója van. Hát persze hogy a másikba vackoltuk be magunkat! Így a 15:21-es busz helyett a 16:56-ossal tudtunk eljutni Szombathelyre. Ez két dolgot eredményezett. Először is a tervezett vonatot jócskán lekéstük, a következő IC-re már természetesen nem volt helyjegy, így egy olyan „gyors” vonattal tudtunk csak menni, ami Bobán (Markovic) vagy ¾ órát várt a zalaegerszegi csatlakozásra. Mint kolléganőmtől később megtudtam, ezt rendszeresen műveli… Másodszor pedig az a másfél órás fagyoskodás frankón ellensúlyozta a pálinka nyavalyámra tett jótékony hatását, és mire nem sokkal éjfél(!) előtt hazaértem, már nem csak a fáradtságtól, de a láztól is reszkettem.

De mindezekkel együtt is magasan megérte belevágni! :) Egy hét antibiotikum kúra és már kutya bajom sem volt. :D

Jöhet a második felvonás Tömördtől Sárvárig. Talán leszállni már nem tudunk a rossz buszmegállóban…