Még nem voltam soha éjszakai teljesítménytúrán. Nem mondom, hogy mindig is ki akartam próbálni, egész sokáig nem mozgatta meg a fantáziámat, főleg, mert túra közben azért szeretem látni, hogy merre járok. De nyár van, és jelenleg brutál meleg, vagyis esélyesebb, hogy éjszaka emberibb a hőmérséklet ahhoz, hogy túrázzunk. Ha már állandóan mehetnékünk van. :D

Egyelőre 30 km folyamatos gyaloglásra vagyok hitelesítve, így a hétvégi Kék Balaton 30 éjszakai túra teljesíthetőnek tűnt nekem is. Balázs önfeláldozóan lemondott a hosszabb távokról – na jó, kicsit az én nyomásomra is, de csak mert nagyon féltettem ebben az iszonyú hőségben – és velem tartott ezen a rövidebb távon. A rajt Szentantalfán a Fűzfői AK Természetbarát Szakosztály kulcsos házban volt.

Este fél héttől már lehetett rajtolni, kb. mi is addigra érkeztünk oda. Nagyon kis családias hangulat fogadott, sokan szorgoskodtak a meleg étel elkészítésében. Az eddigi teljesítménytúrákon a túra végén - a beérkezőknek - volt meleg étel, így nagyon meglepődtem, hogy a rajtolókra is gondoltak. :) Fini paprikás krumplit kaptunk házi káposzta salival és házi szörppel! Nagyon szeretem az ilyen házias fogadtatást. Már maga a hely is nagyon szimpatikus volt, a maga egyszerűségével. Nem voltam még kulcsos házban, szóval lehet ez csak engem lepett meg, mindenesetre nagyon jól éreztem magam.

Fél nyolc előtt egy kicsivel rajtoltunk, miután készítettünk a szomszédos ház kéményén található gólyafészekben lévő gólyákról hatszázhuszonnyolc fényképet. Öten biztosan voltak a fészekben. Annyira aranyosak voltak. Jó ilyet látni. :)

Az első frissítő pontig (ami egyben ellenőrző pont is) legalább ötvenszer elmondtam, hogy milyen hangulatos a táj. Szentantalfa annyira szép kis település, bár sokat nem láttam belőle, de nagyon megfogott. Végig szőlők mellett vitt az utunk és csodálatosan ráláttunk a Balatonra. Sokszor eszembe jutottak a kék túratársak, - Szasza és Atysh - hogy nekik is mennyire tetszene itt. :)

Már az első km-­ek után éreztem, hogy bár a nap már lement, fázni nem fogunk. Délután Veszprém magasságában esett egy kicsit, emiatt a páratartalom 150%­on teljesített. Embertelenül fülledt volt a levegő és nagyon megnehezítette a túrát. A távolban felsejlett egy nagyobbacska hegy amit meg kellett másznunk. A Hegyestűnél volt az első ellenőrző pont ahol pótolhattuk a folyadék készletünket. Híres vagyok a csekély folyadék fogyasztásomról (a példa nem követendő!) de aznap nem csak magamat szárnyaltam túl. Szó szerint vedeltem. :D

Út közben icipicit eltévedtünk, mert az itiner még a régi kék felfestést mutatta, közben az meg már magán terület, de hamar útbaigazítottak. Nagyon jól ki is volt szalagozva, csak nem azt figyeltük, hanem az itinert. De ennyi belefért. A következő ellenőrző pontnak már sötétben vágtunk neki, de előtte még felbotorkáltunk a szürkületben a Hegyestűhöz. Nem egészen a tetejéig mentünk, csak az első kilátó pontig, mert onnan is nagyon szépen be lehetett (volna) látni a Balatont, a tájat (ha nincs az az embertelen pára).

Nagyon jól működött a szuper új éjszakai fejlámpánk. A kisebb teljesítményűt – ami hát nevetségesen kicsi területet világított meg az újhoz képest – be sem kapcsoltuk jóformán. Elég jól tudtunk haladni ennél a fénynél, hoztuk a kék túrás 3,5-ös - 4-es átlagot. A második ellenőrző ponthoz tartva nekem sikerült megtalálnom a táv egyetlen sártócsáját és sikeresen bokáig is merültem benne a vadiúj columbia cipőmmel. :( Felavattam.... Cuppogva folytattam utamat.

A harmadik ellenőrző ponthoz tartva egy tisztáson vezetett az utunk, csodálatosan csillagos volt az ég, kicsit le is kapcsoltuk a lámpát – úgy döntöttünk, hogy nem az idő számít – és gyönyörködtünk a csillagokban. :) Harmadik nekifutásra találtuk meg a Kőváróörs-Kőtengernél az ellenőrző kérdésre a választ adó táblát, picit kóvályogtunk a sötétben. Izgi volt. :D

Kékkútig, a következő ellenőrző pontig nagyon sok­ aszfaltos út állt előttünk. Picit megpihentünk Kővágóörsön a polgárőrség előtti padon. Ekkor már fél távnál tartottunk, teljesen jól voltam, a lábam sem fájt, a sár is megszáradt a cipőmben. A vizenyős, izzadt, ragadós testemet leszámítva okés volt a komfort érzet. :D A faluban találtunk végre egy kék kutat, és pontban éjfélkor kicsit megtisztálkodtunk.

Míg ücsörögtünk, el­-elment mellettünk egy-­két túratárs. Gyanítható volt, hogy ők a hosszabb távokon indultak. Csodálattal néztem, hogy mit bírnak, hogy ebben az iszonyú kánikulában is nekivágtak. Kékkút felé láttunk egy őzet, az aszfalt út melletti réten szaladgált, és ahogy oda világítottunk picit lemerevedett így jól megnézhettük egymást. :D

A Kékkúti ásványvíz üzem mellett vitt az utunk, és elég félelmetes volt, ahogy a síri csöndben zubog a víz azokban a bazi nagy tartályokban. Ment a gyártósor is, a palackok vígan szánkáztak a szalagon. :D
Az első frissítő pontot leszámítva nem találkoztunk emberekkel, még itt a gyárban sem láttunk egy lelket sem, ami elég frusztráló volt. :D Továbbá megint tanultam magamról valamit. Nem bírom, ha órákon keresztül csak egy pici terület van megvilágítva, és nem látok messzebb. Annyira megterhelő volt mentálisan egy idő után, hogy azt kívántam magamban, hogy bárcsak valaki „felkapcsolná már azt a rohadt villanyt”. :D Balázs látszólag teljesen jól viselt mindent. Szerintem csak nekem voltak bajaim. :D

Kékkúton, miután válaszoltunk az újabb ellenőrző kérdésre, a buszmegállóban elfogyasztottam a vacsorám, szendvics formájában. Ezen a ponton szembesültünk vele, hogy a vadiúj csúcsszuperkirálytökállat lámpánk töltöttségi szintje nagyjából 1%. Annyira nem ugrottam ki a bőrömből, mert a másik gyengébb fényerejű volt és már így is kívánta a szemem a fényt.
Nem volt mit tenni, a közvilágítás megszűnte után a kicsi fényerejűvel mentünk tovább. Nagyjából még 12 km lehetett előttünk. Eleinte szuper volt, mert az út járható volt, nem voltak buktatók, így elegendőnek bizonyult a pici lámpa is. A nagyban maradt még kis tartalék vész esetére.

Az ötödik ellenőrző pont egy frissítőpont is volt egyben, a Salföldi Major. A kírás szerint ekkor még 10 km volt hátra. Balázs evett egy keveset én ittam. Egyáltalán nem voltam éhes, csak mint egy kis­szivacs ittam a vizet. Miközben a frissítőponton lévő segítő(nk) minket kiszolgált, a kint hagyott műanyag poharában lévő fröccsére rácsavarodott az egyetlen szabadon legelésző ló. :D Arra lettünk figyelmesek, hogy valaki gyűrögeti (később kiderült, hogy rágja) a műanyag poharat. :D Vicces volt nagyon. :D Fajtáját tekintve ilyen indián ló lehetett, mert helyes pöttyös volt a háta. Még sosem láttam ilyen lovat.

Amilyen korom sötét volt, észre sem vettük, mikor elmentünk mellette a majorhoz igyekezve. Ha a sötétben prüszköl egyet, szerintem rekord idő alatt teljesítem a hátralévő 10 km­-t. Lámpa nélkül. :D A lámpamizériánk miatt azon tanakodtunk Baluval, hogy bevárnánk néhány érkező túratársat és hozzájuk csapódnánk. Ez a terv addig volt működőképes, míg rá nem jöttünk, hogy az érkezők valószínűleg a hosszabb távokon mennek és az ő tempójuk nekem nem tartható.

Emiatt aztán még a megérkezésük előtt útnak indultunk, hátha ha beérnek, egy darabon mégis együtt mehetünk. Eközben a sötétben botorkálva a kis fényerejű tartalék lámpánkkal, egy lovarda/legelő mellett mehettünk el. A sötétben egy ló dobbantott a lábával és a síri csöndben úgy hallatszott, mintha valami dinoszaurusz méretű ló állna mellettem és éppen átszakítja a legelőt szegélyező korlátot, majd nekünk szalad. :D Egészen odáig nem féltem, de ott picit tele lett a gatya. :D Olyan védtelennek érzi magát az ember, azzal az egy kis lámpával, hogy nem látja mi leselkedik rá, és kivilágított mivoltában könnyű célpont. :D

A legelőket elhagyva erdős részhez érkeztünk, ahol muszáj volt bekapcsolni a nagy hatótávolságú, lemerülőben lévő lámpánkat. Tart ameddig tart. Sajnos nem tartott sokáig. Az erdő kellős közepén, sűrű, sötét, félelmetes részen adta meg magát. A kicsivel tovább mentünk. Nem sokkal később beértek minket a szuper lámpával rendelkező, hosszabb távon induló túratársak, akiket a Majornál hagytunk el. Egy darabig bírtam a tempójukat, fénylő kukacként rohantunk (nekem rohanásnak tűnt) bele az éjszakába. Kicsit beszélgettünk is, kiderült, hogy valóban 100 km-­en indultak, meséltek picit a napjukról. Én pedig nagyon szívesen hallgattam őket és hálás voltam a fényért.

Az utolsó 5 km­-en van egy elég rendes kaptató, az Örsi-hegy. Kb. akkora mint a Hegyestűnél. Sajnos ott el kellett köszönnünk a fényt adó túratársaktól, mert nem bírtam a tempójukat tartani. Ez az utolsó szakasz nagyon félelmetes volt. Itt már féltem is, hogy alig volt világításunk, és tudtam, egy bazi nagy erdőben vagyunk. Állandóan a Twin Peaks c. film jutott az eszembe, mikor az erdős részek voltak, meg zúgtak a fák a Great Northern hotel előtt. Tiszta hülye az ember, hogy ilyenkor ezek jutnak az eszébe. :D Addig fel sem tűntek az éjszakai neszek, de akkor szinte mindent meghallottam.

Nagy nehezen kijutottunk az erdős részről, és meredeken kezdtünk ereszkedni. Sajnos a lábaim meg az idegeim ilyenkorra már felmondták a szolgálatot. Beledagadtam szó szerint a cipőbe és úgy tűnt kicsi rám. Lefelé különösen nyomott. Balázs hősiesen jött mellettem. Szerintem a legnagyobb problémája az lehetett, hogy vánszorogni kell velem.....

A meredek lejtő után beértünk Káptalantótira majd Badacsonytomajba. Ott megint pihenőt iktattunk be. Az utána következő szakaszt az egyik túratársam írta le szemléletesen:

„Az utolsó 5 km: aszfalt, aszfalt, ott Badacsonytomaj vasút, strand, ez az? Nem. Tovább. Aszfalt, aszfalt, strand. Ez az? Nem. Tovább. Aszfalt. Még csak most hagyjuk el Badacsonytomajt? Besírás. Aszfalt. Látod azt a vasút állomást? Zebrával? Látom. Na, oda megyünk. 3 perc. Aszfalt. Aszfalt, aszfalt. Azt a zebrát madzaggal húzzák Eduék. Aszfalt, aszfalt. STRAND! Móló! Cél!”

Az aszfaltos út teljesen kicsinált. Úgy éreztem én is, hogy soha nem érünk el a célba és tuti húzzák előttünk. Úgy tűnt szinte rohanok, közben meg rendesen visszavette ez a tempó az átlagsebességünket. Végül hajnali 5 előtt kicsivel megérkeztünk. Nagyon jó érzés volt átvenni a kitűzőt és az oklevelet. :) Ajándékként megnézhettük a csodaszép napfelkeltét a Badacsonyi Mólón.

Az eredeti terv szerint aznapra strandolás lett volna a túra után beütemezve, de valamitől tiszta kiütés lett a lábam (ha tippelnem kéne az embertelen melegre és az izzadásra tippelnék) és jobbnak láttuk hazamenni. A hat órási Budapestre tartó vonaton már rajta voltunk, kilenckor pedig már otthon. Azt hittem jobban fogok félni éjszaka az erdőben, de utólag látom, hogy jobban zavart az időszakos „vakság” mint a neszezés. Persze egy jó lámpa azért fontos! :D

Ha nem lett volna éjszakai is ennyire nagyon meleg, biztosan jobban bírom. Minden tiszteletem azoké akik nappal (is) mentek. Mindent összevetve bejön ez az éjszakai túrázás, tetszett, máskor is bevállalnám. :) Őőőőő egyedül? Úgy már nem biztos. :D De Balázzsal bármikor. <3