A csapat korábbi egyeztetésének megfelelően úgy döntöttük, hogy március idusát újra a Kéken töltjük. Nagyon helyes, úgysincs sose kokárdám… :)

A célhoz (azaz hogy starthoz) való eljutásig ugyanazt IC-t vettük igénybe, amit a nyitó túrán. Szombathelyre érve a Tömördre induló buszig még volt szűk háromnegyed óránk, ezért terv szerint elrongyoltunk a szállásra, hogy az aznapi távra nem szükséges cókmókot kirámoljuk. Így valamelyest könnyített menetfelszereléssel vághattunk neki az útnak.

A szállásunk röpke 10 perc alatt megközelíthető gyalog, ebből kifolyólag kényelmesen visszaértünk időben a vasútállomásra, ahonnan a buszunk indult. Úgy 20 percnyi zötyögés után szálltunk le Tömördön a Sátán buszmegállójában. Aki olvasta az első túrás beszámolómat, érti, mire gondolok…

Felballagtunk a templomhoz, hogy a kezdő pecsétet belenyomjuk a füzetünkbe, majd ott, isten házának közvetlen tövében betoltunk egy kupicával Szabina jóféle házijából, hiszen kell az üzemanyag. No meg aztán a meteo sem volt olyan verőfényes, mint legutóbb. A 48 óra alatt egyetlen alkalommal sem tolta elénk a képét a nap. Ha a hőmérséklet nem is volt alacsonyabb, mint múltkor, az összefüggő felhőzet miatt néha kicsit hűvösebbnek érződött. 1-2 alkalommal volt némi halovány szemerkélés is, de szerencsére nem zavaró mértékű.

Na szóval meglódultunk Szeleste irányába, az első nap célállomásáig. Onnan az utolsó busz 17:40-kor indul Sz.helyre, ami azt jelentette, hogy az aznapi szakasz huszonegykét kilométerét egy kényelmes 3,5-es tempóban terveztük abszolválni, így még a pihenők, kajálások, fényképezés is bőven belefér.

Tömördről kifelé haladva útba esett egy kastély, ami részemről olyan érdektelennek tűnt, hogy a nevét sem jegyeztem meg. Egy viszonylag snassz, kúriaszerű épületet kell elképzelni zéró cicomával. Bennem semmi kastély hatást nem keltett. :) Mindazonáltal kis karbantartás után egész élhető vityillót lehetne belőle rittyenteni. Az épület előtt ténykedett is valami miszter, lehet, hogy éppen ilyen célzattal. Balut jobban érdekelte az úri lak, csőre töltött fényképezővel körbe is járta rendesen.

Mi közben továbbhaladtunk, így tisztes előnyre tettünk szert. Ami kábé az első erdei útkereszteződésig tartott, ahol is kicsit zavarba jöttünk, mikor nem találtunk egyértelmű (kék)jelzést, hogy merre tovább. :) Ezért kénytelenek voltunk bevárni túráink szervezőjét/idegenvezetőjét/iránytűjét, Balázst.

Az erdőben haladva egyszer csak egy tisztás, vélhetően szántóföld szélére értünk, ahol én bevettem magam egy vadászlesbe. És mint utólag, már itthon, a képeket figyelmesebben megnézve kiderült, sikerült is lőnöm egy rókat… Igaz, hogy csak mobillal, de sajnos az eredmény ugyanaz lett, mivel szegény koma láthatóan elég régóta pihent már a hantok között.

Vuk feldobta a fürge rókalábait…

Lassan hozzászokik az ember, hogy a túrahétvégéken a szokásosnál korábban kel, a test is idejekorán és intenzívebben kezdi elhasználni az energiát. És tény, hogy – Besenyő Pista bácsi után szabadon – testmozgás közben jönmeg(y) az étvágy. Ilyenkor mindig jól esik egy alkalomhoz illő terepszínű szendvics. :)

Viszonylag eseménymentes és egyhangú volt a terep, passzolt a szürkés időjáráshoz. Ilyenkor egy picit a túrázó is kedélytelenebb, szótlanabb lesz. Kívülről talán érdektelennek is látszhat. Így születhetnek ehhez hasonló képek:

Az egyik a fenekét vakarja, a másik csak füstölög magában, a harmadik középen fütyörészik valami lehangoló dalocskát… a negyedik meg jobb híján az előző hármat fotózza… :D

De hogy azért némi pozitív élményről is beszámoljak, értelmet adnék irományom „titokzatos” alcímének. Egyre beljebb haladva az erdőbe ugyanis új, meglepő és eddig sosem látott állatfajokat fedeztünk fel. Úgymint szarvasmadár, őznyúl. Már csak a kapanyányi monyó, meg a rézfaszú bagoly hiányzott. Bár a lódarázs meg a kecskebéka után nem tudom, min csodálkozom... Ezek fényében szép kilátásunk van rá, hogy a Kékesen összefutunk egy jetivel... Azt mindenkinek a saját fantáziájára bízom, hogy milyen behatás alatt hallucináltunk ilyen színes élővilágot (huncut cigi?, varázsgomba?... :D). Na jó, igazából semmi illegál, talán csak a tudatalattink próbálta megtörni a kicsit feljebb vázolt egyhangúságot. :)

Aztán volt alkalom, mikor maga az út gondoskodott a szórakoztatásunkról. Komótosan haladtunk egy ösvényen, mikor is a száraznak és szilárdnak tűnő talaj hirtelen bokáig elnyelte Dia lábát. Szegény, úgy meglepődött, hogy megriadt gazellaként, lábait mókásan kapkodva pattant ki az iszapból. Szabi felettébb jót mulatott Dia sárba szökkenésén. Annyira, hogy egy percig nem tudtam eldönteni, világfájdalmában zokog, vagy a röhögés rázza az egész testét... :D Szerencsére Dia bakancsa viszonylag szárazon megúszta, köszönhetően kungfu-mestereket megszégyenítő reflexeinek.

Kisvártatva egy ligetesebb erdőrészhez érkeztünk, ahol a némiképp ritkásabb és alacsonyabb fák lábainál elénk tárult a tavasz első hírnökeinek patyolat fehér futószőnyege. Üdítő látvány volt, ahogy 20-30 méter szélesen és sokszáz méter (talán 1-2 kilométer) hosszan kísér minket. Fel is élénkítette elcsigázott, D-vitamin után áhítozó kis csapatunkat. A csajokat annyira felvillanyozta, hogy azt vártam, mikor vágják hanyatt magukat, hóangyalt csinálni. :) A hóvirág igen hálás téma, a (szelfi)botcsinálta fotósnak mi sem kell több, neki álltunk megörökíteni az apró fehér pöttyöket a létező összes szögből. És ez szó szerint értendő! Ahogy alább látszik, a lelkes amatőr, ha kell, meg is alázkodik kiszemelt modellje előtt:

Nem sokkal ezután megérkeztünk aznapi (a startot leszámítva) első pecsételő helyünkre egy bizonyos Ablánc-Malom fogadóhoz. Magához a fogadóhoz nem tudtunk betérni, csak messziről szemlélhettük, mert lánccal lezárt kerítés vigyázta a hajdan jóval szebb napokat látott romos épületet. Erre a kerítésre volt felerősítve a pecsétet rejtő Jenő fémdoboz, amiben a láncra vert bélyegző mellől egy fogkefe nézett szembe velünk… Hmm…

A FOGkefe talán finom utalás a FOGadóra, ahol a betérő a fogával adózott a kosztért, kvártélyért…?

Néha megtréfált minket a Kék, amikor nem adott magáról egyértelmű jelet, a térkép szerinti haladási irányban pedig drótkerítés állta utunkat. De aztán ennek a titoknak is megtaláltuk a nyitját. :)

„Nem arra, hülyék!...”

„…Hanem arra!” :) Szezám tárulj!

Megfigyeltem, hogy túráról túrára vészjóslóan egyre több kivágott fát látunk feldarabolva rönkökre az út mentén felhalmozva. Részemről valamelyest lehangoló látvány, de van, aki megtalálja ennek is az élvezeti értékét… :)

Wunderbaum fétis. Szasza szagot fogott… bocsi, néha dadogok :)

A második és egyben szombatunk utolsó pecsételő pontját, Szelestét valahonnan hátulról mellbe sikerült megközelíteni egy szántóföld felöl. A faluszéli házak hátsó udvarai/kertjei alatt próbáltunk utat találni. Az egyik háztól egyszer csak két bozótördög (értsd: talpalatnyi kutya) rontott ránk kb. 150 méterről nekilódulva. Az egyik egy magát dobermannak képzelő személyiségzavaros, idegzsába utcai vegyes volt, a másik egy jóval barátságosabb hasonszőrű, aki, mire a közelünkbe értek, már elfelejteni látszott, hogy 10 másodperccel korábban miért is iramodott meg felénk, mert addig már úgy lifegett a farka jobbra-balra, hogy majd’ leesett a seggéről. Míg a „harci kutya” kicsit hátrébb megállva reklamált folyamatosan, addig a jófejjel lepacsiztunk, aztán kerestünk egy kerülő utat, hadd legyen büszke a gazdi a két házőrzőre. :)

Miután a Máté italboltban a pecsét mellé elfogyasztottunk egy kólát és/vagy kávét, remek időzítéssel érkeztünk a buszmegállóba. Még volt egy kényelmes 20 percünk indulásig, ezért bekukkantottunk egy gyors körsétára a néhány méterre fekvő Szelestei Arborétumba. Bejárni persze ennyi idő alatt nem lehetett, de azt megállapíthattuk, hogy egy viszonylag szolid kis csendes arborétumról van szó, aminek a közepén áll egy takaros kis kastélyocska Festeticsék nevével fémjelezve. Itt sikerült lőnöm a nap képét, felkérésre:

Mint két tojás… tükör tojás :D

A vacsoránk Szombathelyen nem éppen a terv szerint sikerült. Az étteremben, amit kinéztünk, sajnos már nem volt szabad asztal. Bár ez első blikkre nem látszott egyértelműen… Ugyanis sikeresen berongyoltunk a konyha hátsókijáratán. :) Gyanús volt, hogy az összes „vendég” egyenfehérben rohangál, és a belső tér is elég puritán volt, olyan kifőzde szerű, kicsit retró menza hangulatú… Valahogy nem passzolt a külső cicomához. :D Lényeg, hogy valami alternatívát kellett találnunk. Szerencsére ezen nem kellett sokat agyalni, mert még az első túrán Balu kinézett egy szimpatikus kebabost, ami ráadásul most még útba is esett vissza a szállás felé. Az autentikus török vendégmunkás bárgyú vigyorral az arcán, kedélyesen szolgált ki minket. Mivel ablakos gyorsbüféről van szó, keresnünk kellett egy fedett helyet, ahol leülhettünk falatozni. Alkalmi étkezőnk végül is a vasútállomás egy belső, nyugisabb váróterme lett, ahol egy padon négyen egymás mellett szorongva elmajszolgattuk gyros táljainkat. Viszonylag szánalmas látvány lehettünk kívülről… :) Nekem kimondottan ízlett a cucc, de Szabi nagybetűs NEM NYERT „feliratot” talált a hungarocell dobozában, némelyik hús darabka szó szerint megtollasodott… Így hát a többi hússal finoman betakargatta a selejtet, majd csalódottan elnyammogott a sült krumplin meg a salátán. :/

A vasárnap egész korán indult. 8-kor már újra Szelestén voltunk, és teljes menetfelszerelésben, rajtra készen vártuk a Sárvárig vezető huszonegynéhány kilométert:

Ugye mondtam! :)

A faluból kiérve konstatáltuk, hogy időközben a Kékre ráépítettek egy autópálya-felüljárót a végén egy körforgalommal. Egyébként sajnos erre az egész hétvégi szakaszra jellemző volt, hogy többször, néhány km-en keresztül autóút mellett voltunk kénytelenek haladni, valamelyest nélkülözve a természetet.

Mikor végre egy vasúti megálló mögött visszatértünk a zöldbe, egy hatalmas szántóföld szélén haladtunk, közben annak túloldalán a távolban a reggeli pára homályában többször is láttunk szép nagydarab vadnyulakat megriadni és elinalni az erdő felé. De a tegnapi újonnan felfedezett kreatúráknak semmi nyoma nem volt. :) Amikor a szántón átvágva mi is a sűrű felé vettük az irányt, a mezőgazdasági gépek vájta barázdák között rengeteg fekete „M&M's golyót” találtunk elszórva... Ezek szerint a nyulak kicsit jobban megriadtak, mint gondoltam. :D

Az idő talán még szürkébb és lehangolóbb volt, mint előző nap. A semmibe tartó, végeláthatatlan egyenes erdei utak depresszív csendje ilyenkor inkább csak tovább húzza lefelé az ember hangulatát. Hogy Szabina szavait idézzem: "Lehet, hogy Rockenbauer Pál egy ilyen szakasz után lett öngyilkos..."

Szerencsére azért némi szívmelengető pálinkától újra feldobódik a társaság. :) Amit akár Bögötön is elfogyaszthattunk volna a Hörpi korcsmában, ahol a következő bélyegzőt találtuk. Itt tudatosult bennünk, hogy mekkora mázlink volt azzal, hogy a hazafelé induló vonat miatt ilyen korán útra keltünk aznap. Ugyanis negyed 11 környékén robogtunk be Bögötre, és a mi Hörpink éppen csak 11-ig van nyitva vasárnap (ráadásul március 15-én). Rajtunk kívül már csak egy árva helyi lakos gubbasztott a sarokban lévő asztalnál és hallgatta a feje fölött bömbölő TV-t, miközben a tulaj is szóval tartotta. Mi a pecsétnyomó és a bélyegző párna mellé kértünk még egy csésze kávét vagy valami üdítőt, valószínűleg megtriplázva ezzel a vendéglátóegység aznapi bevételét.

Az említett időjárási és terepviszonyoknak köszönhetően tulajdonképpen említésre érdemes esemény nélkül telt a túra következő pecsételő pontig vezető szakasza. De Dia még ennek ellenére is ki tudta mutatni természet iránti rajongását:

Túl a barátságon :)

És persze azért régi jó ismerősünk a sár is ránk talált, méghozzá eddig nem látott formában és mennyiségben. Ez már sokkal inkább láp, ingovány volt. Nem hogy az ösvényen haladni, de azt megközelíteni sem volt esélyünk. Itt több száz méteren át mélyen a fák között, a járatlan erdőn vágtunk keresztül.

Mint egy óriás krokodil háta…

A cél előtt még áthaladtunk egy Csénye nevű településen, aminek leginkább a „külvárosa” volt izgalmas. A falu végét jelző névtábla után még volt egy különálló utca, amiben kizárólag soktízmilliós fullos házak meredeztek. Ez lehetett Csénye Rózsadombja. :)

Dia elindul hazulról :)

Majd mielőtt rákanyarodtunk volt a Sárvárig vezető, egy patak mellett haladó végső útszakaszra, még akadt egy bélyegezni valónk Csényeújmajoron egy pofás kis kápolnánál. Maga a hely valóban egy majort takar, de újnak a legkisebb jóindulattal sem lehet nevezni. Ahogy kinéztek szegény rozzant tákolmányok, a CsényeJújmajor sokkal találóbb név lenne… Az állapotuk ellenére mégis szemmel láthatóan lakták az épületeket.

Innen az említett patak mentén elbotorkáltunk (szegény Diának ekkorra már eléggé bemondta az unalmast a térde) Sárvárig a vasútállomásra. Itt került be a szakasz utolsó bélyegzőlenyomata a füzetünkbe. Majd a jegyváltás után Szaszával el is búcsúztunk Mr. & Mrs. Patótól, mivel nekik közvetlen járatuk volt Fehérváron keresztül, nekünk pedig még maradt egy óránk a saját vonatunkig.

Epilógusként néhány mondat az állomás frissen felújított váróterméről. Igen impozáns és modern. Ámbátor ami igazán szót érdemel, az automata ajtó. Merthogy egy csöppet defektes. Nem csúszó ajtó, hanem kétszárnyú kapu. Az automata nyitással semmi gubanc, a mozgásérzékelő hibátlanul működik. A becsukódásnál viszont mintha kicsit túl hatékony is lenne, mivel miután az egyik szárny becsukódott, elkezd csukódni a másik is, ezt azonban valószínűleg a mozgásérzékelő úgy azonosítja, mintha valaki az ajtó elé lépne, ezért megszakítja a folyamatot és már nyitja is újra az ajtót… Mókás volt figyelni, hogy egymásután 10-15-szőr nyit és (majdnem) zár a kapu, anélkül, hogy bárki is át akarna haladni rajta. Ezek gyakorlatilag megvalósították a perpetuum mobilét! :D

Legközelebb húsvétkor irány a zöld erdő, hervadni akaró kék ibolyát locsolni! ;)